Tóték

Örkény István először 1967-ben színpadra vitt drámája az önfeladás folyamatát kíséri végig, feleletet keresve arra, hogy hol az a határ, amelyet átlépve már az emberi szuverenitás, az emberi méltóság elvesztése a tét? A drámát az teszi abszurddá – és ezzel Örkény az addigi írásművészetében is óriási fordulatot hajtott végre –, hogy az (egyik) főhőse, Tót, egy már érvénytelen, idejét múlt hierarchia – a fronton (egykoron) harcoló fia és felettese, a hozzájuk érkező Őrnagy – hatalmi viszonyának kiszolgálása érdekében építi le fokozatosan önmagát. A két pólus – az Őrnagy és Tót – között feszülő ellentét abszurditását tovább fokozza a csendes, nyugodt helyszín, a zárt falu, ahol az Őrnagynak már nem volna szüksége a katonás létmódra, ám a háború megbetegítette személyisége képtelen „békés” üzemmódra kapcsolni, valamint a férfiak között álló nők „hídszerepe”. Azaz az „édes jó Lajosom” és a rajongás-szerelem vezérelte, Őrnagy felé mutatott megfelelési kényszer közötti lavírozás. De hogy meddig lehet ebben a kényszer szülte helyzetben létezni, meddig kell, lehet és érdemes „dobozolni”, az Herczeg T. Tamás nóvumokkal teli rendezéséből kiderül.

Rendezte
Herczeg T. Tamás